A Tartuffe elemzése

Feleletemben Molière Tartuffe-jét fogom bemutatni. Bevezetésként néhány szóban elmondom, ki volt Molière, és beszélek a francia klasszicizmusról. Majd áttérek a Tartuffe-re, melynek bemutatom a keletkezését, a felépítését, egyes értelmezési lehetőségeit, ezek hátterét. Végül egy személyes véleménnyel zárom a feleletemet.

Molière a francia klasszicizmus évszázadában élt, a XVII. században, egészen pontosan 1622-től 1673-ig. Mintegy 13 éven keresztül vándorszínészként tevékenykedik, majd 1658-ban pályája felível: a király, XIV. Lajos és öccse kegyeibe fogadja, és ettől kezdve rendszeresen a király megrendelésére ír darabokat.  Korának legelismertebb komédiaírója lesz.

Ez a kor a klasszicizmus kora. De az igazi klasszicisták (Corneille és Racine) legkedvesebb műfaja a tragédia, kedvelt témáik gyakran ókoriak, központi dilemmájuk pedig a szenvedély és az erkölcsiség összecsapása. Molière azonban komédiákat ír, alakjai általában korának figurái, hétköznapi hősök, akik - a komédia szabályainak megfelelően - nevetségesek. Akkor felvetődik a kérdés, hogy mennyiben klasszicista egyáltalán Molière?

Abban, hogy általában a klasszicista drámai hagyományokat követi. Tartja magát a hármas egység szabályához, a hely, idő és a cselekmény egységéhez (a darab egy helyszínen, egy nap alatt játszódik le, cselekménye egy szálon fut. Tipikusan klasszicista vonás az is, hogy műveinek alapszerkezete az öt felvonás, melyből

– az első három funkciója a bevezetés, előkészítés (expozíció),

– a negyediké a tetőpont (krízis),

– az ötödiké a megoldás (szerencsés végkifejlet).

Kedvelt eszköze a késleltetés, alkalmazza a csel, cselszövés motívumát, a komikum forrásai közül a túlzásokat, a helyzet- és jellemkomikumot – gondoljunk az asztal alá bújt Orgonra, illetve nevetségesen naiv karakterére. Kedveli a nyelvi humort, ugyanakkor műveinek üzenetéből nem hiányzik egy fajta nevelő célzatosság sem.

A megoldásokban, a drámai végkifejletben olykor a cselekmény logikájából nem következő eszközöket is igénybe vesz, ilyen a váratlan fordulat, a deus ex machina, pl. a mű végén a rendőrkapitány megjelenése.

Több alkotásában alkalmazza a rezonőr figuráját. Ez az eseményeken kívülálló, objektív szereplő segíti az értelmezést, értékelést, sokan az alkotó „szócsövének” is nevezik, mivel leginkább ő képviseli a szerző ítéletét, véleményét a darab szereplőivel és konfliktusával kapcsolatban. A Tartuffe-ben a rezonőr Elmira bátyja, Cléante.

Elmondhatjuk tehát, hogy Molière klasszicista alkotó, és a klasszicista vonások bemutatásánál már többször is említettem a Tartuffe-öt. Akkor most részletesen is rátérnék a darab bemutatására.

Nézzük először a keletkezését és megjelenésének körülményeit, fogadtatását.

A Tartuffe 1664-ben keletkezett. Komédiának készült, alapja a jellemkomikum. Moliere hosszú életében színpadra állított mindenféle nevetséges jellemet: képzelt beteget, azaz hipochondert, rossz orvost, kényeskedő, túlfinomult nemesembert. Most az álszentet választotta, a Tartuffe-ben az álszentet figurázza ki. Csakhogy Tartuffe papi ruhában lép a színpadra, így nem csoda, ha az egyház úgy vélte, nemcsak az álszenteket támadja Molière, hanem az egész egyházat, a papságot.

A párizsi érsek felhívást adott ki, amelyben kiközösítéssel fenyegette mindazokat, akik a darabot megnézik, játszanak benne, vagy akár elolvassák. Hogy az egyházat megbékítse, Molière újraírta a színdarabot, átkeresztelte a főhőst, és tompította a vallást kritizáló részeket. A változtatások ellenére az egyház nem engedett, XIV. Lajos támogatása nélkül Molière-t a katolikus egyház minden bizonnyal kiközösítette volna. A nyilvános előadásokat betiltották, csak az arisztokrácia számára engedték meg, hogy a darabot magánelőadásokon bemutathassák. 1669 után, amikor Molière ellenfelei kezdték elveszteni befolyásukat, megengedték, hogy színpadra vigye a darab utolsó verzióját. Az 5. felvonás és a darab megoldása is már a betiltások-engedélyezések háborúsága után keletkezett. Ebből a perspektívából könnyen megérthető a darab vége, s hogy miért magasztosul fel ott a király, miért csodáljuk hosszas monológban tisztánlátását, bölcsességét, csalhatatlan igazságosságát.

A Tartuffe szerkezete a klasszikus francia dráma felépítését, jellegzetességeit tükrözi. 5 felvonás, figyelembe vett 3-as egység, rengeteg késleltetés - ahogyan azt már előzetesen említettem.

Az első felvonás az expozíció, ahol megismerjük az alaphelyzetet. Megismerkedünk Orgon egész családjával, kivéve a címszereplőt, aki csak a 3. felvonásban bukkan fel - hatalmas késleltetéssel. Megtudjuk, hogy Orgon és édesanyja, Pernelle asszony vakon hisznek Tartuffe-nek, de a többiek, Orgon lánya, Marianne, az ő szerelme, Valér, Orgon fia, Damis, Orgon felesége, Elmira és Elmira bátyja, Cléante mind  átlátnak rajta, és álszentnek tartják. Itt ismerkedünk meg Dorine-nal is, a szolgálólánnyal, aki a darabnak talán a legrokonszenvesebb alakja.

A család megosztottsága már önmagában elég probléma lenne, de a 2. felvonásban létrejön a bonyodalom is: Orgon Marianne-t Tartuffe-höz akarja adni, pedig már előtte Valérnek ígérte.

Elgondolkodhatunk egy kicsit, ki is a kifigurázott karakter ebben a darabban: az álszent Tartuffe vagy a hiszékeny Orgon? Orgon hiszékenysége ugyanis több, mint naivitás: ez az ostobaság bűnt eredményez: az apa elfordult a lányától, majd kiderül, hogy már az egész családjától.

A 3. felvonásban bontakozik ki a cselekmény, egyre gyorsabban követik egymást az események, és minden eseménnyel egyre nő a feszültség. Megjelenik Tartuffe, és kiderül, hogy Elmirához vonzódik. A szerelmi vallomás tanúja Damis, aki elárulja a látottakat Orgonnak. Orgon vakon bízik Tartuffe-ben, és inkább kitagadja fiát, mintsem hogy higgyen neki. Ez is olyan bűn, ami messze túlmutat a naivitás hatókörén.

A 4. felvonás hozza el azt a tetőpontot, ami után minden jóra fordulhatna. Ekkor láthatjuk a legkomikusabb jelenetet: Orgon az asztal alatt, miközben Tartuffe hevesen udvarol Elmirának az asztal tetején. Megtörténik a lelepleződés, Orgonnak végre felnyílik a szeme - de a darab feltartóztathatatlanul rohan tovább a tragédia felé. Kiderül, hogy a ház már nem is Orgoné, hiszen azt Tartuffe-re íratta. Amikor Orgon kiutasítaná a csalót, Tartuffe csak annyit mond: Maga megy.

Az 5. felvonás még tetézi a bajokat. Orgon már elveszítette a családját - fiát kitagadta, feleségét és lányát megbántotta - Tartuffe-ben csalódott, minden pénze és a háza is odalett, most pedig még az élete is veszélybe kerül: egy kis kazettában elrejtett iratot is Tartuffe-re bízott, amit még régen egy barátja adott át neki megőrzésre, és ami alapján Orgont felségárulással lehetne vádolni, s ez az életébe kerülhet. Orgon joggal retteg attól, hogy a csaló Tartuffe ezt is felhasználja ellene.

A tragédia kész is lenne, és az utolsó jelenetben meg is érkezik a rendőrfőnök, látszólag Orgon elfogására. És csak ekkor, a darab legvégén fordul a kocka: mint kiderül, a király már régóta tudott mindent, bölcs éleslátással megbocsát Orgonnak, és a csaló Tartuffe-öt tartóztatják le.  Ez szerkezetileg a darab megoldása, amitől a tragikus végkimenetel, a katasztrófa elmarad. De a tragédia lehetősége a utolsó pillanatig fennáll, ráadásul sokan úgy vélik, a megoldás túlságosan meseszerű, irreális, emiatt egyáltalán nem is illik a darabhoz.

A Tartuffe-öt többféleképpen is értelmezhetjük.

Ha azt gondoljuk, amit a korban is sokan gondoltak, hogy a Tartuffe a papságot, az egyházat támadja, akkor a darab valóban nagyon kemény kritika. Moliere Tartuffe alakjával azt sugallja, hogy az egyház az orránál fogva vezeti a híveket, elszedi a pénzüket, álszentté teszi őket, és tönkreteszi a családot. Az egyház egyetlen hatalmas ellenfele a király, aki bölcs, igazságos, legyőzi a gonosz egyházat, és megbocsát a becsapott, bűnös kisembernek.

Egy másik értelmezésben elvonatkoztathatunk az egyháztól, és akkor a darab az álszentség és a hiszékenység története. Elmondja, hogy aki hiszékeny, az legalább annyira hibás, mint az, aki álszent. Orgon lényegében nem rokonszenvesebb szereplő, mint Tartuffe: ostorral űzi el a fiát, nem hisz a nejének, a lányát hozzákényszerítené ahhoz, akit nem szeret… Rossz apa, rossz férj, aki megérdemli - ha nem is a halált, de legalább a megszégyenülést.

Külön kérdés, hogy ezt a nagyon váratlan megoldást, ezt a deus ex machina-szerű befejezést hogyan értelmezzük. A váratlan pozitív fordulat, mint mondtam, akkor következik be, amikor az már szinte irreális. Ráadásul ezt a váratlan pozitív fordulatot Molière nem cselekménnyel, párbeszéddel, hagyományos színpadi eszközökkel oldja meg, pedig amúgy tud ilyesmivel bánni, hanem egy új szereplővel, a rendőrfőnökkel. A váratlan pozitív fordulat tehát teljesen hiteltelen, nem következik semmiféle előzményből. Kérdés, hogy Molière elrontotta a darabot, vagy szándékosan kanyarította ilyen hiteltelenre a happy endet? Ha esetleg elrontotta, nem csoda: át kellett írnia a darabot, az ilyesmi sokszor félresikerül. Ha viszont feltételezünk egy írói szándékosságot, azt is gondolhatjuk, hogy a Molière a happy endet szándékosan tette hiteltelenné, hamissá, mert valójában igencsak pesszimistán gondolkodik az egyházról, az álszentekről vagy a hiszékeny emberekről. Nem csoda, hogy vannak olyan színpadi előadások, amelyek elhagyják ezt az 5. felvonást - ilyen pl. a Nemzeti Színház előadása 2007-ben, ekkor Parti Nagy Lajos átdolgozásában adták elő a Tartuffe-öt.

Feleletemben áttekintettem Molière Tartuffe című klasszicista komédiáját. Véleményem szerint a darab igen tudatosan szerkesztett alkotás, én a meseszerű véget a szerző kritikájának hangsúlyozásaként értelmezem. Éppen ezért nagyon kedvelem ezt a darabot, és persze azért is, mert szórakoztató és szellemes.